1912-t írunk. Adéle Blanc-Sec, a rettenthetetlen ifjú riporternő ég a tettvágytól. Bármeddig képes elmenni, hogy véghezvigye céljait: ha úgy kívánja a helyzet, akár Egyiptomig is elhajózik, hogy különféle méretű és formájú múmiákkal mérje össze erejét. Mindeközben Párizs polgárain lassan eluralkodik a pánik! A Természettudományi Múzeum egyik emelvényén egy 136 millió éves Pterodaktilusz tojás rejtélyes körülmények között kikel, az óriási ősmadár pedig folyamatos rettegésben tartja az égből a francia főváros rettegő lakosait. Ám e szörnyeteg is kevés ahhoz, hogy Adéle Blanc-Sec kisasszony zavarba jöjjön, kinek eddigi kalandjai is számos meglepetéssel szolgáltak már az izgalmak kedvelőinek.

Interjú Luc Besson rendezővel:

- Mi fogta meg önt Adele figurájában?

- Az állhatatossága. 1920-ban járunk, a nők nem sportolhatnak nyilvánosan, nem szavazhatnak, nem politizálhatnak. Ehhez képest Adele dohányzik, iszik, káromkodik, hangoskodik, hazudozik, egy csomó nem megszokott dolgot csinál. De emellett melegszívű is, csak kimondják a húga nevét és máris sírni kezd. Nagyon tetszik benne ez az összetettség, és abban a korban ez különösen meglepő volt. Ő az első igazán szabad nő.

- Az ön filmjeiben gyakran találkozunk erős női figurákkal, és ő is egy ilyen.

- Ő Lara Croft nagymamája.

- Én inkább a női Indiana Jonesnak mondanám.

- Indiana Jonesnak is ő a nagymamája. Vagy inkább az anyukája, mert az Indiana Jones a negyvenes években játszódik.

A férfiak pedig próbáljanak megtáltosodni - az Origo kritikája:

Luc Besson akkora hévvel lubickol Jacques Tardi képregényeinek őshüllőkkel, őrült tudósokkal és hibbant szafari vadászokkal benépesített, mesés, ám baljós század eleji Párizsában, hogy néha totálisan el is vész benne. Az Adele és a múmiák rejtélye ilyenkor darabjaira hullik, de elragadóan eklektikus stílusával és rettenthetetlen hősnőjével (Louise Bourgoin), összességében mégiscsak egy csuda bolondos, élvezhető kalandfilm kerekedik belőle.