- Budai Krisztina -

„Vigyázz Párizs, jövök!” sorokkal kürtöltem világgá (persze, hogy a facebookomon), hogy igen kiválasztottak és mehetek 1 hétre Párizsba. Sokáig nem akartam elhinni, talán az egész csak az indulás napján körvonalazódott bennem, hogy Úr Isten én oda tartok.
Odafelé a buszút meglepően hamar eltelt, bár kicsit meglepődtem mikor megtudtam, hogy Bécsben átszállunk, de hát így jött össze.

Párizs első benyomása a metró hálózat volt, ami kaotikus, de legalább minden ki van írva. Engem ez a rendszer nagyon meglepett, hogy igenis lehet építeni metrót. Érdekes volt még ezeknél, hogy sokszor több 100 métert barangoltunk lenn a föld alatt, mire a nekünk megfelelő kijárathoz vagy az átszállásunkhoz keveredtünk.

Következő ámulat nekem a szállásunk volt és itt nem a kicsi szobánkra gondolok, hanem a kilátásra. Kihajolok, balra nézek és a Notre-Dame-ot látom és a Pantheont. Eszméletlen. És ez csak ez első nap.

Későbbiekben is hasonlóan felejthetetlenül telt az egész. Pénteki nap egy laza Notre Dame-os nyitás, majd a deportáltak emlékműve. Hogy ott milyen csend és nyugalom van, stresszesebb napokon visszavágyik az ember. Hasonló jó ücsörgésre adott helyet Zaha Hadid építményének árnyéka, ahonnan a hűs szellőben gyönyörködhettünk az Arab Intézetben. Számomra meglepő volt, hogy ez az épület mennyire ellentmond a közép félévemben tanultaknak. Reprezentatív megérkezés, megfelelő belmagasság: mintha nem is létezne.

Sajnos a többi napon az időjárás nem állt annyira mellénk. Bár azt mondják ez a normális Párizsban. Talán éppen ezért a Corbusier villához kicsit negatív hangulatban érkeztem, de a belső helyreállított és meggyőzött, hogy igen, megéri ezt az épületet tanítani. Esti zárásként a Pompidou központ hasonlóan felejthetetlen. A kiállítás amit megnéztünk építészkari alkotóhét terméseire emlékeztető tárgyakkal volt tele, persze a képek már nem hasonlíthatók hozzá. Agyunkat kellően lefárasztva értünk haza és dőltünk ágyikónkba.

Másnap elkezdtünk aggódni, hogy fogunk minden egyes helyet kipipálni a füzetünkbe, ha ilyen tempóban nézelődünk. Hát akkor kapcsoljunk rá. Meg is történt. Helikopter, La Villette Park (abba a moziba be kellett volna menni), Cité de la Musique, Pont Neuf, Sainte Chapelle. Itt megállnék egy kicsit. Az a templom jól átvágott. Belépek és nem az a látvány fogad amire számítottam és ami a képen volt. Igen naiv és tájékozatlan gyerek képzeletbeli pofonja. No de mikor megtudtam hogy kétszintes, még jobban lefagytam a gyönyörétől. Szerintem jó sorrendbe jött ezután a Mitterand könyvtár, mert ahogy a katedrális minden részletre kiterjedt úgy volt egyben ez az épület is. Kinn a felhők játszottak az épület üvegtábláin, benn meg a burkolatok játékát figyelhettük meg. Hasonlóan jó levezetést adott a gyalogoshíd is. Na de már rohanunk is tovább és már is újra az ágyamban pihentethetem a lábikóm.

Talán a hétfői nap volt számomra a legjobban várt, mert minden terv szerint a végén az Eiffel toronynál kötünk ki, amit már napok óta kerülgetünk, látjuk minden honnan, de még sem úgy ahogy azt megérdemelné. Plusz a Sacre Coueurrel nyitunk, a legszebben keretezett nap. Persze közben még sok sok látnivaló. Nagyon tetszett ebben a napban, hogy a diákszállónál kaptunk egy kis idegenvezetést. Nagyon sokat segített a ház megértésében, hogy sok sok részletét láthattuk és hogy feltehettük kérdéseinket az egyes érthetetlen dolgok iránt (miért nem járhatók egyes tetők, miért nem lakik senki a földszinten…) Amúgy ez a dolog nekem nagyon hiányzott az utunk során, hogy legyen valaki aki jobban ismeri a várost. Mert akármennyire utánanéztünk dolgoknak és tudtunk is az épületekről infókat, néha elkelt volna egy egy elszólás, hogy na és most jobbra ezt és ezt láthatjátok és hogy nem este otthon jövök rá hogy egy utcányira voltam a Moulin Rouge-tól.

Na de végre Eiffel torony. Igaz, hogy gyalog akartam nekivágni, talán jobb is, hogy csoportosan lifttel mentünk fel. És ami fenn fogadott minket csodálatos. Órákig el tudtam volna ott nézelődni, fotózgatni ezt, azt. Igazából egy zavaró volt a programban, hogy nem volt vége. Lejöttünk és rohanás haza. Nagyon szívesen elücsörögtem volna még ott nézve a kivilágított remekművet. De hát mindig kell valamit hagyni legközelebbre is.

A következő napon tetőzött az rossz időjárás. Rég volt rajtam nyáron annyi réteg ruha, mint ahogy aznap elindultunk. Melegedési helyet biztosított az Orsay Múzeum, na de azért nem olyan iskola szintű melegedő helyet. Az egész helynek meg volt a hangulata, a sok festmény, szobor, maga az épület, mindegyik külön-külön megér egy misét.

Na de most menjünk vagy ne menjünk?! Défense negyed következik. Igyekeztünk kivárni a Mc-ben, hogy elálljon az eső, de nem nagyon sikerült. Talán ezért is készült aznap a többihez viszonyítva kevesebb fotó, mert nem egy egyszerű művelet esernyővel a kézben fotózni. Na meg persze a hangulata is más. Előnye: az ember átadhatja magát teljesen a hely megcsodálásának.

Ezzel éltem a Notre-Dame-de-la-Pentecote templomban is. Engem lenyűgözött az a templom és igazából nem tudom megmondani hogy pontosan mivel is fogott meg. Talán a beton elemek könnyed anyagként való kezelésével vagy az ötletesen kitalált bútorzatával, mindenesetre segített továbbgörgetni a napot. Utolsó naphoz híven, igyekeztünk még amit lehet megnézni. Sietni kellett, mert hamar eljön a zárórák ideje. Invalidusok temploma, Tadao Ando meditációs kápolnája (szigorúan kívülről), Unesco székház. Nap levezetéseként egy hangulatos kis francia vendéglőben elkezdtünk búcsút venni Párizstól.

Itt a végén szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem Dórinak a sok-sok segítséget, amit a nyelvi nehézségek leküzdésében adott.

+ a csapatnak, hogy ilyen jó társasággal lehettem együtt és látogathattam meg ezt a csodálatos várost.