A város pedig él, soha nem gondoltam, hogy ez ennyire érezhető. Él, lélegzik, hömpölyög. Az emberek esténként ülnek a kávézókban, korzóznak valamely Andrássy úton, mondjuk a Saint Germain-en, sétálnak, csevegnek. Összebújva flangálnak, mert bármekkora közhely, de Párizs tényleg a szerelem városa. És ehhez nagymértékben a parkok is hozzájárulnak.
(az építészfórum cikke, Biczó Gabriella - részletek)
Sokféle park van, mert sokfélék az emberek. Vannak kerítéssel körülvettek, és anélküliek, vannak, amik éjszaka is nyitva vannak, és akad olyan is, amit múzeum köré építettek. Van ahol szabad a fűben feküdni és van ahol ez tilos. Ahol nem szabad, ott nem teszik meg, senkire nem kell rászólni, sípolni a parkőrnek.
A történelmi kertek és parkok, hangulatukban elegánsak és kissé eltartóak, érezhető, hogy viselkedni kell bennük. A párizsiak azonban megtanulták ezt, e parkok legtöbbje, már a 17. századtól nyitva állt a nagyközönség előtt.
Itt van mindjárt a Luxembourg kert, a maga 25 hektárjával, a Szajna bal partján, karnyújtásnyira a Párizsi Magyar Intézettől. A fő látványosságok a nyolcszögletű medence, a Medici szökőkút, és a parkot körülölelő szobrok, amelyek többsége a 19. században épült.
Ismerősöm, aki kamaszként, úgy 15 évvel ezelőtt látta a Luxembourg kertet, egy elhanyagolt, fecskendőkkel teleszórt, kifejezetten veszélyes helyre emlékezett. Ennek mára nyoma sincs: teniszpályák, játszótér, kávézó és egy zenekari pódium is megtalálható a kertben. Elegáns negyedben elegáns a közönség, de a Latin-negyed közelsége miatt sok egyetemistával is találkozunk itt. A kert este 9-ig van nyitva, a parkőrök tizenöt perccel zárás előtt belefújnak a sípjukba: mindenki szedelőzködik, nem kell kétszer mondani, hogy a szabály az szabály.
Az elegancia csimborasszója a Tülériák díszpark. A legismertebb, egyszersmind a leginkább sznob hely. A 16. században Medici Katalin számára épült, a kerteket pedig André Le Notre tervezte, 1664-ben. A nagyközönség azonnal látogathatta. A Louvre miatt mindenképp áthaladnánk itt. Tőszomszédságában a Jardin du Caroussel, amely sokkal szabadabb, fűben fetrengő kamaszokkal, gyönyörű sövényekkel, labirintusszerűen.
A kategória gyöngyszeme, a Jardin des Plantes, a Botanikuskert, amely 1626-ban, mint királyi füvészkert, azonnal megnyílt bárki számára. Buffon gróf pedig a 18. században továbbfejlesztette. Üvegházak, állatkert, 10 ezer különféle növényfaj, télikertek, rózsa- és hegyvidéki kertek várnak. Ahogy oly sok más párizsi park esetében, itt is találunk egy múzeumot, mégpedig a Természettudományi Múzeum kapott itt helyet. Közel az Arab Világ Intézete, amit minden Párizsba látogatónak meg kell néznie.
Még ezekben, a kissé kirakat parkokban is sokan futnak, kocognak, teniszeznek, csónakáznak, az idős bácsik sakkoznak (mint gyerekkoromban a Klauzál téren) és persze pétanqueoznak. Használják a parkokat, és mindig pont arra használják, amire való.
A párizsiak meglepik magukat egy-egy köztéri kiállítással, a Luxembourg-kertben egyszercsak kinőtt egy szobor-park, a kerítésen pedig fotókiállítást láthattunk. A művészet iránti fogékonyságuk nem legenda: tömegek álltak meg hazafele útjukat megszakítva, hogy megnézzék az éppen aktuális kiállítást. Ebben a városban az sem meglepő, hogyan tudják a régit és az újat ötvözni, kitűnő példa erre a Palais Royal kertje. Egy óriási placc, ahol mai és 18. századi szökőkutak kitűnően megférnek egymás mellett. Az óriási udvart pedig ellepik az utcai zenészek és performanszok.
És a párizsi ember, nagyon bölcsen, úgy használja a tereit, mintha ma használhatná utoljára. Vigyáz rá, de egyszerre meg is éli, kiélvezi minden pillanatát. Rendben hagyja maga után, mert tudja, hogy csak akkor lesz holnap is használható, ha mindenki más – s persze ő maga is – hasonlóan cselekszik.
