A Jaoul házak Le Corbusier Párizs egy külvárosában (Neuilly-sur-Seine) álló lakóházegyüttese, 1954-56-ban épült. A rajzok már 1937-ben elkészültek, de csak a háború után épültek meg André Jaoul és fia, Michel számára. A tervező egyik legfontosabb háború utáni épülete, nyersbeton, a natúr anyaghasználat esztétikája, durva részletezettségű téglafelületek jellemzik. (Wikipédia)
>>> a térképünkön itt. - - - - - - - - - - - - - - - - - - a korábbi rejtvény megfejtése itt)
forrás: Kenneth Frampton: A modern építészet kritikai története, 298. old.
Le Corbusier és a vernakuláris stílus monumentalizálása 1930-1960;
A Jaoul házak terve a mediterrán vidék vernakuláris stílusának monumentális újraértelmezése volt, melynek hatása egyformán tulajdonítható befelé forduló ünnepélyességének és léptékének.
Röviden tehát: kifejezésgazdag „barkácsolással” találkozhatunk (…). Ettől fogva a kontrasztos anyagok egymás mellé helyezése Le Corbusier stílusának nélkülözhetetlen kellékévé vált, melyet nemcsak kifejező eszközként használt, de építési módként is alkalmazott.
A természetes anyagok és az egyszerű technológiák felé fordulás nem csak az építésztechnológiában és a felületképzésben hozott változásokat. Elsősorban az 1920-as évek végi villákra jellemző, klasszikusan megformált külső elhagyását és olyan építészet megteremtését jelentette, amely egyetlen építészeti elem kifejezőerejére alapoz, legyen az harántfalakkal alátámasztott félnyeregtető, vagy dongaíves megaron.
James Stirling később rávilágított, hogy a Jaoul házak terve nyíltan ellentmond azoknak a téves mítoszokból táplálkozó elképzeléseknek, hogy a modern építészet precízen kidolgozott szerkezeti vázba illesztett, egyenletes, gépi megmunkálású, sík felületekben ölt testet. Nem illett a képbe az sem, hogy az épületegyüttest „létrával, kalapáccsal és szegekkel felszerelkezett algériai munkások építették”, és hogy az üveget kivéve mesterséges anyagokat nem használtak. A csaknem középkori építéstechnológia elég volt ahhoz, hogy Stirling az építkezést az öncélú művészetek közé sorolja, és – teljes joggal – a modern mozgalom racionalista hagyományával való szembeszegülésnek minősítse.
De Le Corbusier „irracionalitása” túlment a katalán boltozat vagy a vakolatlan falazat és a fazsaluzat nyomát közvetlenül mutató beton anakronisztikus, bár helyénvaló alkalmazásán. A beton vízköpők, a harántfalak keskeny nyílásai és a nagyrészt keskeny furnérlemez táblákkal kitöltött haránt irányú támaszközök együttese a külvilág felé szándékosan ellenséges hatást kelt. Az ablak alaptípusa már nem a fenetre en longueur [szalagablak], melyen át kell nézni, hanem sokkal inkább keretezett és kitöltött, falba illesztett elem, melyet meg kell nézni. Mint Stirling írja:
A tekintet élvezetet talál a felületre vastagon felhordott festékréteg minden részletében, s a kemény, strukturálatlan felülethez képest nem keres a sík körvonalainak és formájának tanulmányozásában változatosságot, mint Garchesban.
A Jaoul házak az 1920-as évek végének utópista vízióitól messze elszakadva, a purista formák helyett a kézzelfogható valóságot nyújtják, olyan pragmatizmust, amely – Reyner Banham meglátása szerint – kész felvállalni a külvárosi övezet rendezetlenségét és ellentmondásait.
- Daily Icon blog; - a fenti képek forrása:
- Le Corbusier And The Maisons Jaoul - online lapozgatható (nem teljes)