A „La Tête Défense”-ben létesítendő kommunikációs központra kiírt nemzetközi pályázat több szempontból is egyfajta végpontnak tekinthető. Időbeli végpont, hiszen a pályázat a párizsi városépítés egy fontos szakaszát zárta le. Építészeti szempontból az épület a városközpontból nézve a La Défense-nek, Párizs új külvárosának határát jelöli ki. Lezárja ugyanakkor a helyszínben régóta ott lebegő kérdést, hogy a „La Tête Défense” új kommunikációs központja a Louvre-tól induló, a Caroussel diadalíven, a Concorde téren és a nagy Diadalíven áthaladó történelmi nagytengely végpontját jelölje-e ki.
forrás: Architectural Competitions 1792-Today és Láris Barna - köszönet!
La Grande Arche - az elkészült épületről itt!
Az elhagyatott irodanegyed
Párizs éveken át élt szeretet-gyűlölet viszonyban a La Défense-szal, az Arc de Triomphe-tól csak néhány metrómegállóra levő negyeddel, és ami olyan funkcionalista tervezők fejlesztési elvei mentén jött létre, mint Le Corbusier vagy van Eesteren. Le Corbusier gyakorlatilag egész Párizst a La Défense megjelenítette irányvonal mentén képzelte volna el: minden kerületbe más és más városi funkciók, a felhőkarcolók között hatalmas parkok, az autók és gyalogosok elválasztott közlekedési útvonalakon közlekednek. Igaz hogy az Athéni Charta, a negyedik CIAM kongresszus nemhivatalos jegyzőkönyve 1933-ban született, a La Défense fejlesztése pedig bőven az ötvenes években indult el.
Azt a tervet, amely szerint az irodablokkok közé lakóépületek is kerüljenek, hamar elvetették, hogy aztán alig húsz év alatt 800 000 négyzetméter iroda valósuljon meg a területen – az eredeti tervek duplája, a lakóépületek kárára. A La Défense egy éjszaka teljesen elhagyatott irodanegyed lett. A gombaként növő újabb és újabb irodaépületek ugyanakkor sokáig adtak esztétikai gondolkoznivalót sok a párizsinak. A párizsi várossziluett radikális változáson látszott átmenni, a helyiek nem kis ellenérzése mellett. A felhőkarcolók ugyanakkor újabb problémát is jelentettek a városnak, mert a központban ugyan hiány mutatkozott az irodaterületekben, a La Défense sok irodaháza üresen állt. A probléma forrása a hetvenes években épült felhőkarcolók személytelenségében rejlett. A helyzetet tovább rontotta, hogy a La Défense pangott az olajválság idején, amit sem Georges Pompidou, sem Valéry Giscard d’Estaing nem tudott megfordítani. A mostani elnök, Francois Mitterand nagyobb sikerrel járt.
Építészeti káosz
A La Défense hivatalosan egy függetlenül menedzselt projekt volt. 1958-ban egy társaságot hoztak létre a bonyolításra, ami csak marginális sikereket ért el. A tény hogy a „Tête Défense”, a projekt kezdőpontja és közepe több mint 25 éve üresen állt, jól jelezte a kritikus állapotot.
A Zehrfuss, Camelot és de Mailly csapat tervezte Centre National des Industries et Techniques (CNIT) 1958-ban épült. Ez a háromszög alaprajzú kiállítási épület korának legnagyobb fesztávú csarnoka. 1958-ban és 1960-ban ugyanez a tervezőcsapat készített javaslatot a CNIT-vel szemközti oldal beépítésére, a történeti tengelyre. Ez a terv soha nem valósult meg, évekig nem történt semmi, egészen Ieoh Ming Pei 1970-es felbukkanásáig. Két iroda-tornyot tervezett a tengely két oldalára, amiket parabola alakú blokk kapcsolt össze, s ami így optikai végpontját adta ugyan a tengelynek, de anélkül, hogy teljesen lezárta volna.
Néhány évvel később Emile Aillaud készített terveket két konkáv blokkal, ezek teljesen lezárták volna a tengelyt.
Ez az ötlet vitákat generált, a „La Tête Défense” újra beszédtéma lett. Pompidou pályázatot írt ki, további tervek készültek. Aillaud módosította saját korábbi javaslatát, az irodatömbök így már nem voltak láthatóak a Place d’Étoile felől, de a tervét ismét elutasították. Az olajválság néhány évig újabb stagnálást hozott, hogy aztán a hetvenes évek végén újabb javaslatok kerüljenek elő. Egy ideig Emile Aillaud és Jean Willerwal volt a két fő versenyző – érezhetően az utóbbi volt a favorit, Aillaud a magasabb beosztású emberek között nem volt túl népszerű, különösen az elnök nem szívelte. Így nem volt meglepő, hogy Willerwalt hirdették ki győztesnek 1981 január 28-án. Csakhogy Roger Quillot, a Várostervezési Miniszter váratlanul mégis leállíttatta a folyamatot, maga Willerwal is csak a sajtóból tudta meg, hogy a tervét mégis visszautasították.
A Négyek
„Mitterand lefejezte a „La Tête Défense”-et!” – harsogták a szalagcímek. De semmi sem állíthatta meg Quilliot-ot és a három másik hivatalbéli társát akiknek a feladata a francia építészet minőségének javítása volt. A 1981-ben kinevezett „Négyek” további tagjai: Jack Lang kulturális miniszter, Paul Guimars elnöki tanácsadó, és Mauroy miniszterelnök jobbkeze, Robert Lion. Jack Lang volt felelős az új operaházért, Lion a „La Tête Défense”-ben építendő nemzetközi kommunikációs központért.
Mindkét beruházást pályázat előzte meg, bár az építésztársadalom mintha elvesztette volna az érdeklődését az utóbbi iránt, ami sokkal kevésbé tűnt vonzónak mint az operaház versenye. Ezzel együtt mégis 424 pályázat érkezett be. A döntési procedúra alig nyolc nap alatt lezajlott. Bár a zsűriben számos viszonylag ismert építész is szerepet kapott, Lion és Mitterand elnök nagy súllyal vettek részt a végső döntésben.
Az első forduló nyertese Otto von Spreckelsen (ld: Wikipédia), Franciaországban még teljesen ismeretlen, de hazájában, Dániában elismert építész. Inkább volt tapasztaltnak mondható az építészet elméleti síkján semmint annak gyakorlatában, és bár számos templom terv volt már a háta mögött, egy munkája sem volt olyan merész mint a La Défense-be javasolt nyitott kubus. Mulatságos, hogy talán maga Speckelsen volt az utolsó Dániában aki a jó hírről értesült: az eredményhirdetés idején háromnapos szabadságát töltötte Jutlandban, a környezetében senki nem hallgatott épp akkor rádiót.
A harmadik diadalív
Von Spreckelsen terve méltán lett első díjas. A „La Grande Arche” nyitott kockája anélkül kapcsolódott a történeti tengelyhez hogy azt lezárta volna. Von Spreckelsen egy harmadik diadalívet adott az Arc du Caroussel és az Arc de Triomphe alkotta sorozathoz. Munkája ugyanakkor kétségkívül mai, szemben például Ricardo Bofill javaslatával, ami gyakorlatilag egy felnagyított acél-üveg diadalív volt. Az ő posztmodern gesztusa messze nem volt olyan meghökkentő, mint az „ismeretlen” dán javaslata. Az eredményről értesülve von Spreckelsen azonnal visszavonult hogy az elkövetkezendő hat hónapot a terv szerkezeti aspektusainak tisztázásával töltse.
A Grande Arche formája egy csaknem tökéletes kocka, 110 méter magas és 106 méter széles. A középső „lyuk” 90 méter magas és 70 méter széles, beleférne a Notre Dame. A szerkezetet négy, egymástól 21 méterre álló keret tartja. Ez a szerkezet hordja a kocka felső síkját, ez a kelet-nyugati rács veszi fel a szélerőt. A kocka tizenkét hatalmas földalatti pilonon támaszkodik, mindegyiken az Eiffel torony négyszeresének megfelelő teherrel. Az épületet elvileg bármelyik oldalára el lehetne dönteni, teljesen független szerkezet.
Az olyan földalatti infrastrukturális elemeknek köszönhetően, mint a nagysebességű RER metró, a tizenkét támasz nem volt elhelyezhető a történeti tengely vonalában. Von Spreckelsen elegáns megoldást javasolt: az Arche a tengelytől 6º 30’-cel elfordul. Pontosan annyival, amennyi a Louvre Napóleon udvarának eltérése. Nehéz ennél nagyvonalúbb gesztust elképzelni a párizsi építészeti örökség felé.
Az épület falait üveg és carrarai márvány borítja. A kubus szögletességét tompítandó annak belsejébe von Spreckelsen egy ponyvát tervezett, ez a „le nuage” (a felhő). Ennek a szerkezetnek a technikai megvalósítása az angol építész, Peter Rice kezében volt, aki a Cité des Sciences tervezésén is dolgozott. Magának a kockának a kidolgozásáért Paul Andreu volt a felelős, ő tervezte Párizs repülőterét is.
A kubus fényesen csillogó felülete a mikrochip nyomtatott áramkörét jeleníti meg. Ez a fajta szimbolizmus von Spreckelsen azon nézetét jeleníti meg, amely szerint a La Grande Arche egyfajta ablak a világra, a jövőbe, de ugyancsak megjelenítheti azt a reményt, hogy a világ egy nap békében lesz önmagával. Sajnos egy évvel az építkezés megkezdése után a nemzetközi kommunikációs központot mint funkciót törölték (1986 április), új funkciót kellett találni az épületnek. Ezt és az épület szerkezete miatti folyamatos veszekedést megelégelve von Spreckelsen 1986 augusztusában bejelentette lemondását. Minden feladatot és felelősséget Andreu-ra hagyott, és nem sokkal később, 1987 március 17-én elhunyt.
További tervek
Az építkezés von Spreckelsen eredeti tervének megfelelően haladt tovább, ez azonban nem vonatkozott a környező területekre. Les Collines, Jean-Pierre Buffi a Triangle de la Folie-val szembeni kis sarokra teljesen új tervet készítettek. A Grande Arche 1987-ben készült el. Ugyanebben az évben nyert Jean Nouvel különleges üvegtornya egy újabb pályázaton.
Jean Nouvel a győzelmet egyfajta elégtételként is elkönyvelhette: az 1983-as eredeti pályázaton harmadik lett. Bár a korábbi tervében a tömeg pontosan a tengelyen állt, annak csak az oldalai voltak zártak: a szerkezet középső része nyitott volt. Ez különböztette meg nem csak Nouvel és von Spreckelsen, de Stanislas Fiszer & Witold Zandfos tervét is a többiekétől, akik a „La Tête Défense”-et a tengely végpontjaként képzelték el. Ton Alberts és Max van Huut nem voltak a díjazottak között. Az ő tervük mintha Ieoh Ming Pei 71-es tervének átirata lett volna, bár jóval expresszívebb formálással.
Ezzel együtt egyik terv sem ér fel a La Grande Arche egyszerűségével, ami Párizs egyik talán legkiemelkedőbb építészeti alkotása. Bár az irodákat különböző cégek bérlik, a liftek és a legfelső szint az állam tulajdonában vannak. A tény, hogy az Emberi Jogok és Tudományok Nemzetközi Alapítványa itt székel, minden bizonnyal találkozott volna von Spreckelsen egyetértésével.
Egy szerencsés kimenetelű - emberi sérülésekkel nem járó - 2010 áprilisi lift-balesetet követően a tetőszint tulajdonosa, az Ökológiai Intézet lezárta a legfelső szinten található számítógép-múzeumot, éttermet és kilátóteraszt. A tetőre a belső lifteken továbbra is fel lehet jutni, de el van zárva a nagyközönségtől (Wikipédia).
Eredeti funkció:
Nemzetközi Kommunikációs Központ
Pályázat:
első forduló kiírás: 1982 július, határidő 1983 március, eredményhirdetés 1983 április 27. Második forduló: 1983. április 28-tól május 25-ig.
A pályázaton résztvevők száma:
első forduló: 424, második forduló: 4
A zsűri:
Robert Lion (elnök), építész tagok: Oriol Bohigas, Kisho Kurokawa, Richard Meier, Richard Rogers, Antoine Grumbach, Gerard Thurnauer, Bernard Zehrfuss (+ szakértők);
Az eredmény:
Első díj: Johann Otto Von Spreckelsen
második díj: Jean-Paul Viguier & Jean-Francois Jordy
harmadik díj: Jean Nouvel, Pierre Soria, Architectural Studio, Jean-Marc Ibos & Didier Laroque)
negyedik díj: James Carscallen Crang & George Elliot Boake; D. M. Robertson, J. Szabo & D. Vokac
építkezés:
1985-től 1989 júliusáig;
