- Macsuga Eszter -

Régóta szerettem volna eljutni Párizsba, de a kliséken kívül nem sok elképzelésem volt a városról… Például, hogy a franciák annyira nacionalisták, hogy szóba sem állnak veled, ha nem tudsz franciául – ezt a valóságban koránt sem éreztem olyan veszélyesnek, ugyanúgy elboldogultam az angolommal, mint máshol. Szajna part, Eiffel torony, Notre Dame, Louvre, Montmartre – mind legalább olyan fantasztikus, mint ahogy mondják. Sőt! A folyóparti árusok mellett elsétálva olyan érzésem volt, mintha 30 nagymamám lenne, akiknek a padlásán kincsek után kutathatok. Az Eiffel torony úgy a bűvkörébe vont, hogy már nem is éreztem giccsesnek, a Louvre-ra pedig tényleg egy hét sem lenne elég.

Valójában mégis a hétköznapibb dolgok voltak, amik a legjobban megfogtak. A belvárosi utcák, a franciaerkélyek, a szürke háztetők. A francia nyelv. Az, hogy a francia nők tényleg nem híznak – mindenki átfér azokon a szűk metró kapukon. Mindig is érdekelt a divat, Párizsban pedig nem csak az üzletek fantasztikusak, hanem az utcán járó emberek is jobban figyelnek magukra, stílusosan öltözködnek. Tetszenek a kávézók és a croissant-ok. Bár nem feltétlenül minden reggel és nem mindig szamóca lekvárral…

Annyira tetszik a város, hogy azt is el tudnám képzelni, hogy egyszer egy ideig ott éljek, mondhatni beleszerettem. De hogy még visszatérek, az biztos!

Az épületek közül különösen tetszett az Arab Intézet – képek alapján mindig szigorúnak és „száraznak” gondoltam, pedig a valóságban egyáltalán nem az -, a St. Eustache templom, a Pompidou központ – a benne helyet kapó kiállítás már csak pluszpont -, a Mitterand könyvtár, a LAN Architecture diákszállója, az Építészet Háza és a belvárosi parkok, a Tuileriák, a Place des Vosges, a Sacre Coeur előtti lépcsősor.

Ami egy kicsit hiányzott, az az „idegenvezetés” volt az egyes helyeken. És talán egy kicsivel több céltalanság… Bár ez a rövid idő miatt nem is biztos, hogy belefért volna.

Összességében ez volt a tökéletes első párizsi út!