Ebben a kis kivonatban arról szeretnék írni, mennyiben és milyen szempontból volt számomra fontos a párizsi út. Lehet, hogy el fogok evezni kicsit az építészes szemlélet felé, de hát ez van. Számomra maga a kiruccanás minőségében is új volt.
- Miklós Zsófia -
Az első ami nagyon fontos és remélem, ezentúl magamtól is sikerül majd eképp nyaralgatnom, az a tudatos kirándulás, megismerni az adott helyet több rétegben. Azaz meglátni a kontextusokat. Erre nem csak a szokásos módon adódó múzeumok, hanem az épületek (legyen az régi vagy éppenséggel kortárs), közterek, ünnepségek, maguk a helyi emberek nyújtanak lehetőséget. Ezekből mindenképpen érdemes kivenni a részét az embernek, ahogy mi is tettük a messzi Párizsban.
Ily módon derült ki például, milyen fantasztikus sebességgel képes a párizsi közterület-fenntartó eltakarítani a júl 14-i tűzijáték okozta kellemetlen szennyeződéseket. Azt hiszem, ez nem mellékes. Közel éjfélkor hagytuk el a terepet és másnap reggel 8 óra magasságában már makulátlan tisztaság volt.
De, hogy ne csak ilyen köznapi dolgokról írjak, természetesen érdekes volt látni élőben a sok híres épületet. Valahogy olyasfajta érzés ez, mint amikor az ember a kezébe fogja Renoir egy képét. Hajlamos kicsit hozzáértőbben, kritikusabban szemlélni az előtte álló alkotást. Hiszen élőben látta és tapintotta azt.
Kiemelném eme ikonikus alkotások sorából a rám legerősebb hatást gyakoroló Mitterand könyvtárat. Láttam már néhány alkalommal fényképen. Maradandó nyomokat nem hagyott bennem. Valahogy a könyvtár szó kiejtésével nem a négy darab, huszonöt emeletes „L” alakú épület ugrott be. Valószínűleg a hatalmas méretei miatt. De örömmel mondhatom, hogy most, amikor leírtam a könyvtár szót, akkor a négy magasház derengett fel előttem.
Nagyon tiszta, ötletes a homlokzat. Mint egy könyvespolc. Éppen annyira tárul fel, mint amennyire egy könyv attól függően, mennyire olvasunk bele. Az alapképlet négy L alakú épület, mely egy lesüllyesztett kertet zár körbe, és szintben megemelt, faburkolatú tér szegélyezi.
Az üveghomlokzat mögötti mozgatható falelemeknek köszönhetően változó, izgalmas formajáték bontakozik ki. Mintha egy-egy könyv állna a falelemek helyén, amit az ember hol elvesz, hol visszarak, hol csak megmozdít. Számomra egy külön desszert volt a lesüllyesztett belső kert, tele hatalmas fával. Ennek az elmés megoldásnak köszönhetően az oldalfolyosókon vagy éppen az előtérben ücsörögve az ember akár egy hegyen is érezheti magát, amint letekint a völgy dús lombkoronájára. Ugyanakkor ez a kert érinthetetlen is, leválasztva a forgalomtól. Ez maga a csend, a tudás, elmélkedés kertje. Transzcendens, mely a profán felett lebeg. És akkor természetesen szót kell ejtenem a belső világról is. A hatalmas méretek ellenére mégis kellemes, otthonos érzése van az embernek. Nem véletlenül: vörös szőnyeg, fa burkolat, sok fény, kilátás a zöldre. A nagy belmagasság ellenére sem érzi magát elveszettnek az ember. Az oldalfolyosó üvegfalát kísérő acél „I” tartók mintha csak a fény megtörésére lettek volna beépítve. Végül említést kell tennem a négy épületet övező burkolt térről is, mely finoman lépcsőzik le a kavargó mindennapokba. Ennek köszönhetően az ember már az épületek között járva is átéli azt az érzést, hogy van valamennyi tudása de ugyanakkor azt is megérzi, mennyi mindent nem tud még. Szóval valahol az épület teteje és az utcaszint között lebeg.
Zárásképpen a másik, számomra fontos épületről ejtenék néhány szót; a LAN Architecture által tervezett diákszállóról. Ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem. A kint lenyűgöző ötletessége elveszett a belső kényelmetlen, meggondolatlan kialakításával. Szóval egészen addig, míg rá nem léptem az első emeletre vezető lépcsőre, kellemes elégedettséget, boldogságot éreztem. A külső kéreg, a sötétszürke téglaburkolat a sarokképzéssel és a picit besüllyesztett fehér nyílászárókkal bennem az anyag ridegségének ellenére gyurmaszerű, finom érzetet keltett. A bejárat a kollégium két épületszárnyának hasítékában helyezkedik el. Azért írok hasítékot, vagy lehetne akár szoros is, mert itt, ahol a bejárat van, tulajdonképpen az épület húsába vágunk, egy belső, zárt világba. Ezt a hatást a tervezők nagyon finom, léces faburkolattal, élő anyaggal érték el. Ugyanilyen homlokzatot kaptak a kis belső udvarhoz vizuálisan, alacsonyabb magasságukkal szervesebben is kapcsolódó épületrészek. Annyi ötletes eltéréssel, hogy itt a faburkolat, az eleven hús életre kel, elhúzható spaletta formájában. Az udvar puha burkolata pedig arra egy elmés megoldás, hogyan ne verjük fel kopogós cipőnkkel az udvarra néző szobák lakóit álmukból. A könnyen olvasható és világos külsőhöz egy kis prémiumként jelenik meg a nyílászárók kereteinek finom játéka.
Ami viszont rögtön elvette a kedvemet, az a fém rácsos lépcső, mely az udvar burkolatának hangtompító hatását teszi teljesen fölöslegessé. Emellett beleakad a magas sarkú, rögtön két szintet esik az egy eurós. És folytatódik a sor a kissé börtön hangulatúra sikeredett folyosókkal, ahol beigazolódott, hogy fa lécekkel is lehet fémrács hangulatot létrehozni. A megtekintett rettentően keskeny szobák és a sehonnan sem megközelíthető teraszok után már kifejezetten csalódott voltam. Kár, mert az ötletes, tiszta külső nagyvonalú, átgondolt belsőre engedett következtetni.
Kicsit hosszúra sikeredett a mondandóm, pedig természetesen sok minden kimaradt. Ha Párizs, akkor természetesen az állandó metrózás is karakteres eleme volt kiruccanásunknak. Néha bizony meglepően nagy mélységekbe kellett ereszkednünk a föld gyomrába, gyalogosan persze. Párizs tényleg tarka és pezsgő, nyüzsög az élet, sokféle ember lakja. Azt hiszem, én egy lassabb civilizáció tagja vagyok, nekem kicsit kimerítő volt az ottani élet kavargása. De ha adódna rá alkalom, újra mennék.
Miklós Zsófia, 2011.
