forrás: Kenneth Frampton: A modern építészet kritikai története, 31. old.
szken M. Zsófi, beolvas: K. Benő, elolvas: mindenki. Bővebben: Wikipédia.

1853-ban Haussmann, Szajna megye újonnan kinevezett prefektusa, súlyos helyzettel szembesült: szennyezett ivóvíz, nem megfelelő csatornarendszer, hiányzó területek temetők és parkok számára, nagy kiterjedésű nyomortelepek és végül, de nem utolsósorban nehézkessé vált közlekedés. A lakosság életminősége szempontjából kétségkívül az első két tényező számított a legkritikusabbnak.

Az ivóvizet túlnyomó részben a Szajnából nyerték, mely egyben a fő gyűjtőcsatorna is volt. Ennek következtében a század első felében két kolerajárvány is végigsöpört Párizson. Ugyanakkor az egyre bővülő kapitalista gazdaság államigazgatási központját a meglévő utcahálózat már nem tudta kiszolgálni. III. Napóleon rövid ideig tartó egyeduralma alatt Haussmann radikális válasza erre az összetett problémára a percement volt. Távolabbi célként pedig, Choay szerint, azt tűzte maga elé, hogy „a párizsi agglomeráció »nagy fogyasztói piacát és irdatlan műhelyét« hatékonyan működő, egységes egésszé alakítsa".

Haussmann egy Charles Marville nevű fényképészt bízott meg az átalakulások dokumentálásával - az alábbi képek innen származnak (egy fórumból).

Noha a „művészek terve" (1793) és Pierre Patté még korábbi, 1765-ös terve pontosan előrevetítette Haussmann Párizs-tervének tengelyekre és fókuszpontokra szervezett rendszerét, Choay rámutatott, hogy a tengelyek tényleges helyében eltolódás figyelhető meg: a Dávid vezetésével készített terv hagyományosan negyedekre (quartiers) osztott városából a „kapitalizmus láza" által egységesített metropolisz vált.

Párizs átépítésének gazdasági eszközeit és a kitűzött célokat illetően III. Napóleon nézeteire nagy hatást gyakoroltak azok a többnyire az École Polytechnique- en tanító saint-simonista közgazdászok és műszaki szakemberek, akik a gyors, jól működő közlekedési rendszer fontosságát hangsúlyozták. Haussmann a várost regionális metropolisszá változtatta: a meglévő városszövetbe utakat vágott, amelyek feladata — a hagyományos határvonalat alkotó Szajnán keresztül — a város ellentétes oldalán levő csomópontok és kerületek összekötése volt. Elsődleges jelentőségűnek tartotta a korábbiaknál működőképesebb észak-déli és kelet-nyugati tengelyek kialakítását. Az ő nevéhez fűződik a Boulevard de Sébastopol megépítése és a Rue de Rivoli keleti irányú bővítése is. E keresztirányú főutakat, amelyek az északi és a déli pályaudvarokhoz vezető forgalmat is lebonyolították, egy körút fogta egybe. Ez a körút viszont összeköttetésben állt Haussmann legfőbb forgalmi csomópontjával, a Chalgrin-fele Arc de Triomphe körül kialakított Etoile körforgalmi rendszerével.

Haussmann működése idején Párizs városa 536 kilométernyi közlekedési utat 137 km új sugárúttal váltott fel. Az új utak lényegesen szélesebbek voltak a régieknél, sokkal több fa szegélyezte őket, jobb volt a világításuk. Egyidejűleg egységes lakóépület-típusokat dolgoztak ki, és a homlokzatokat is szabályozták. Haussmann mérnökei, Eugène Belgrand és Alphand egységes terveket készítettek az utcai bútorzatra, vizeldékre, padokra, beállókra, árusítóbódékra, órákra, lámpaoszlopokra és jelzőtáblákra is. A rendszert hatalmas nyilvános zöldterületek, például a Bois de Boulogne és a Bois de Vincennes szellőztették át. Mindezen túl, a város kiterjesztett határain belül új temetőket és kis parkokat is létesítettek, vagy már meglévőket újítottak fel; ilyen volt például a Parc des Buttes Chaumont és a Parc Monceau. Működőképes csatornarendszert építettek, és a város a Dhuis-völgyből kapta a friss ivóvizet.

A komplex tervek kivitelezése során Haussmann, a megtestesült apolitikus hivatalnok vonakodott alkalmazkodni az általa szolgált rezsim politikai logikájához. Végül az a kettős magatartást folytató nagypolgárság buktatta meg, amely egész hivatali ideje alatt támogatta Hausmann „jövedelmező fejlesztéseit”, ugyanakkor saját tulajdonjogait is védelmezte a beavatkozásokkal szemben.