A város metrórendszere egyben a kontinens negyedik legrégebbi metrója a londoni (1863), a Glasgow-i és a budapesti (mindkettő 1896-ból) földalattik után. Napjainkra pedig már a legsűrűbb hálózatot is magáénak mondhatja (összesen 14 vonalat és 2 mellékvonalat).
Az építészfórum cikkének átvétele (2004).
Metróhálózatát eredetileg azért hozták létre, hogy a felszínen kiterjedt és a keskeny utakat lefoglaló rengeteg omnibuszvonalat felváltsa. Nyomvonalát ezek mentén, a föld alatt jelölték ki, néhány szakaszon pedig a felszín fölé emelkedő viaduktokon vezették át. A párizsi metró első vonala 1900. július 19-én nyílt meg, mint az akkor tervezett 6 vonalból álló hálózat első része. A mai metró egyes vonala jelenleg is ugyanez.
A metrót már kezdetektől üzemeltető RATP cég határozta meg mindig is a párizsi metró arculatát és vezetői döntöttek a hozzá kapcsolódó design megjelenéséről. A párizsi métropolitain első igazgatója, Adrien Bénard bízta meg Fulgence Bienvenue-t a metró szerkezetének megtervezésével, majd 1899-ben Hector Guimard-t, a „művész-építészt”, az Art Nouveau kiemelkedő képviselőjét, hogy tervezzen és helyezzen el a városban olyan metróhoz kapcsolódó objektumokat (bejárat, korlát, kerítés, ülőpad, lámpaoszlop, feliratok), amelyek reprezentálják az akkori új művészetet. Ez abban az időben teljesen újszerű volt (Magyarországon sajnos még napjainkban is elképzelhetetlen). Guimard a feladatot oly nagyszerűen oldotta meg, hogy nemcsak Párizs, hanem a világ egyéb nagyvárosai számára is etalon értékű épített környezetet hozott létre. Ahogy Bécsnek Otto Wagner, úgy Párizsnak Hector Guimard volt meghatározó jelentőségű építésztervezője szecessziós állomásainak megjelenésével.
A megnyitást követő években a metróhálózatot folyamatosan bővítették, 1934-től kezdve a közeli külvárosok felé is meghosszabbították. De a rendszer alapelve továbbra is a városon belüli csomópontok összekötése maradt, így az évtizedek elmúltával egyre sürgetőbbé vált egy második földalatti vasúti rendszer létrehozása. Ez egy olyan expressz metróhálózat (RER) létrehozását jelentette 1962-től kezdve, amely lebonyolítja a város környékéről áramló utasforgalmat, összeköti a föld alatt a vasúti pályaudvarokat és így tehermentesíti a már meglévő metróhálózatot. Napjainkig összesen öt (A, B, C, D és E) RER metróvonalat építettek ki. Az 1990-es évek végén egy új metróvonal építése kezdődött, melyet METEOR-nak (a kelet-nyugati gyorsmetró kezdőbetűiből képzett mozaikszó) neveztek el, és 1998. október 15-ei felavatását követően 14-es vonalnak hívnak. Ez a legutóbbi, legkorszerűbb metróvonal az 1-es vonal és a RER hálózat A-vonalának tehermentesítését szolgálja a város központjában, két szakaszra ágazva szét. 2000 őszétől pedig folyamatban van további déli szakaszának meghosszabbítása is, melynek átadását 2005-re ütemezik. A 14-es vonal egyik különlegessége az az utasvédő peronzáró rendszer, mely a metrókocsik íves felületét követi, és csak akkor nyílik ki, ha a metrószerelvény már beérkezett a peronra.
A bővítési tervek a 14-es vonal még további meghosszabbításait tartalmazzák észak felé is, illetve összekapcsolását a 13-as vonallal, amik mind azt bizonyítják, hogy a metróhálózat megléte nem egy statikus, már befejezett állapotot jelent, hanem épp ellenkezőleg, a várossal együtt fejlődő rendszer folyamatos bővülését.
Utastájékoztató rendszere
A párizsi metróhálózat első utastájékoztató táblái szintén Hector Guimard nevéhez fűződnek. Minden általa tervezett lejárathoz csatlakozik a metróállomást jelző szecessziós „METROPOLITAIN” felirat. A későbbi állomáslejáratokhoz már egy sokkal erőteljesebb betűtípusból szedett felirat tartozik. A vörös alapon megjelenített fehér „METRO” felirat a párizsi metró következő karakteres, jel értékű szimbóluma, mely rendkívül könnyen kombinálható volt akármilyen más típusú, más korból származó metrólejárattal. A metró-jelzések harmadik vonulata az ötvenes évek végén jelent meg. Az ekkor tervezett metrójel radikálisan különbözik az előző kettőtől: egyetlen nagy méretű, sárga színű „M”-betű, mely egy fém körformába van helyezve. Ezek a metrójelek rövid idő alatt Párizsnak egyfajta tájékozódási pontjaivá váltak, és kizárólag modern, formailag egyszerű metrólejáratokkal kombinálódhattak. A metrólejáratokhoz minden esetben korabeli hálózati térképek is csatlakoznak.
A metró arculati alapelemei ekkoriban, az ötvenes évek végén kapták meg azt az egységes, végleges formájukat, amik alapvetően azóta sem változtak: a metrójel (logó) már említett körformájú kontúrba helyezett, lekerekített szárú „M”-betűje (ma már a kontúr is, a betűjel is kék színű), az adott vonal száma a megfelelő színkódjával ellátott körformába helyezve, az expressz metróhálózat RER feliratának szintén körkontúrba helyezett ikonja, és az aktuális RER vonal megfelelő színű körkontúrba helyezett betűjele. A földalatti utastájékoztatás szisztémája az adott vonal számának, színének és útirányának (végállomásának) feltüntetésére illetve a csatlakozások megjelenítésére épül. A mélyállomások építészeti kiképzésére nagyon jellemző a kerámiaburkolat és a szintén kerámialapokkal kirakott állomásfeliratok. Az óriásplakátok a peron melletti falrészen, kerámiaelemekből kialakított keretekben helyezkednek el.
A már említett 1998-ban átadott és Európa legkorszerűbb metrói közé tartozó METEOR-vonal építészetileg, műszakilag és utastájékoztatás szempontjából is példaértékű komplettségről, professzionalizmusról és teljes városképben való (hosszú távú!) gondolkodásról tanúskodik. A projekt építészei által megfogalmazott tervezői koncepció a következő volt:
az eszközök összehangoltságával lehetővé tenni az utazást: ez az elsődleges célja az utaztatásnak. 1993-tól arra törekedtek, hogy a teljes utastájékoztató rendszer összhangban legyen a vonal építészeti kialakításával. A tájékoztató rendszer különböző elemeit és szintjeit ésszerűsítették oly módon, hogy a már kialakított információk hosszúságát körülbelül 10%-kal csökkentették. Jean François Porchez, a „Le Monde” tipográfusának javaslatára pedig egy új betűtípus, a „Parisine” alkalmazását vezették be, amely az eddig használatos Helveticához valamelyest hasonló, de annál kevésbé hűvös, viszont sűrűbb és vastagabb betűképet ad.
A metró bejáratainak megjelölésére olyan újfajta oszloprendszert terveztek, mely képes együtt megjeleníteni az adott helyen elérhető összes közlekedési eszköz szimbólumát (metró, RER, busz). Ez a totemizáció, azaz az egyesítés és azonosítás. Nem különálló tárgyakat elhelyezni a városban, hanem totemizálni, vagyis egy objektumban egyesíteni és megjeleníteni a tájékozódást segítő jeleket. Megszüntetni az eddigi metróbejáratoknál alkalmazott metódust, az egyéb tartozékok, kiegészítések különálló csatlakoztatását, úgymint városi térkép, metróhálózati térkép stb. A Plan Créatif stúdió által tervezett metrójelző oszlop egy olyan ágasfára emlékeztető, 4,5 méteres öntöttvas rúd, mely zászlóként tartja a már messziről látható metrójelet, állomásfeliratot, közelebbről pedig leolvasható az elérhető vonal vagy vonalak száma. Az oszlop alján, szemmagasságban pedig mindez megismétlődik egy vertikális arányú kisebb táblán elhelyezve, és kiegészül a kerület térképével illetve a szükséges utazási információkkal.
Alapvető célja tehát a metróállomást jelző oszlopnak, hogy egyértelmű jelként felismerhető legyen a városban, és a közelében semmilyen más objektum ne legyen képes elvonni a figyelmet.
